Miért?

Miért?

….hogy miért ? Naponta több ezer ember várja a világban azt az egy bizonyos telefon hívást. Azt a hívást ami az új élethez ad reményt. Van aki csak pár napja rendezkedett be és pakolta össze a kórházi táskáját, van akinek több hónapja,  éve ott pihen a sarokban, várva azt a bizonyos hívást, hogy pár órán belül a transzplantációt végző klinikán megjelenjen. Nekem jó pár hónapja össze van pakolva egy kórházi táska. Egyedül élek így én tudom, hogy mire van / lesz szükségem, és egy rosszullét esetén ha menni kell, akkor minden perc számít.

A transzplantáció nagyon sok beteg gyakran régóta dédelgetett álma. Számos betegnél ez egy olyan élethez való visszatérést jelenti, ahol a páciens életvezetése már nem függ esetlegesen gépektől, szúrásoktól, a szigorú időbeosztástól és a speciális étrendek követésétől, emellett a beteg korlátok nélkül képes dolgozni és könnyebben utazhat. Az átültetés iránti vágy egy megfelelő donor vese megtalálása esetén ölt konkrét formát; ez a folyamat hónapokig vagy akár hosszú évekig tarthat. A hosszú várakozási idővel a betegek némelyike nehezen birkózik meg, a várakozás pedig frusztrációt, csalódottságot és stresszt okozhat.

Ahogy éles listára kerül a recipiens, onnan bármikor hívható. Ambivalens érzés. Hívnak, menni kell, hogy tovább élhess, de történhet bármi, hiszen egy szervátültetés elég bonyolult műtéti beavatkozás.  Az első időszakban még felemészt a reggeli ébredés, hogy talán ma, de ha ma mégsem akkor ma úgy kell lefeküdni, hogy lehetőleg ne maradjon félbe semmi, mert lehet, hogy éjszaka menni kell. Valakinek véget ér élet, valakinek meg újra indul.

"Semmi sem feszíti annyira túl, semmi sem teszi annyira tönkre az idegeket, mint a várakozás." - Csehov

Hazánkban átlagosan 1400-1500 ember van várólistán. Természetesen az életet jelentő transzplantációra várakozók száma ennél jóval nagyobb.