Első év
Egy jó éve tudom, hogy a mai orvostudomány szerint gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan betegségem van, és ha hosszú távra tervezek, akkor nincs más lehetőségem csak a transzplantáció, DE AZ LEGALÁBB VAN. Igaz ennek is vannak és lehetnek nem szép következményei, szövődményei.
Voltak nehezebb időszakok, fájdalmasabbak, könnyebbek. Jártam pár kórházban. Műtöttek. Találkoztam csodálatos emberekkel. Teljesen idomultam az állapotomhoz. Tudom, mit ehetek, mit csinálhatok, mi esik jól és mi nem. Bizonyos dolgokról le kellett mondanom, mellőznöm, mert nem tudom megcsinálni. Ezen időszak alatt kipróbáltam megszámlálhatatlan „gyógymódot”, készítményt, egyre jutottam, hogy stagnál és kompenzál a csodálatos szervezetem. Az egyik legfontosabb, amit nem szabad abbahagyni az a mozgás. Lehet bármilyen: könnyed kerékpár, torna, úszás csak legyen valamilyen, ami átmozgatja az egész testet. Ha most adnának egy papiros, amit alá lehetne írni, hogy kapok még ilyen állapotban 20-25 évet, és nem kell odafeküdnöm, szerintem szemrebbenés nélkül írnám alá és indítanám a stoppert visszafelé. Orvos barátaim mind azt mondják, hogy minél hamarabb műtsenek meg és utána még bőven tudok teljes értékű életet élni. Mondják Ők. Azért ez nem ilyen egyszerű, (Egy májtranszplantáció bonyolultabb műtéti beavatkozás, mint egy szív átültetés). Mi számít teljes értékűnek? Hogyan fogad el a társadalom? Eddig is „csodáltam” a testi fogyatékkal élőket, hogy honnan van erejük megküzdeni a mindennapokkal, de most már tudom.
Mi változott? A barátok, a társaság. Megfigyelhető az én esetemben is, hogy a barátok, ismerősök, haverok, barátnők száma erősen leredukálódott. Szembesültem azzal a jelenséggel, amivel szinte a testi fogyatékkal élők nap mint nap találkoznak, hogy a segítő szándékú emberek száma nagyon kevés. Úgy kezelik Őket, fordulnak el tőlük, nem veszik észre Őket mintha valami fertőző betegségben szenvednének. Ez lehet szánalmasság, lesajnálás, de én inkább tehetetlenségnek nevezném. Ugyanaz vagyok, nem vagyok leprás, nem vagyok fertőző. Igaz nem futok évi 2000 km-t, testem átalakult, izomzatom elsorvadozott, de attól még ugyanolyan érző élni akaró vagyok. És a legszánalmasabb mondat, ha esetleg mégis személyesen összefutok valakivel: Nem tudtam, hogy vagy azért nem kerestelek. Nem jó érzés, de legalább tudom, hogy ki az akire lehet számítani és ki az aki csak valamilyen érdekből kereste társaságomat. Hozzá teszem a régi igaz nagy bölcsességet, akinek nem inge…. Ennek tudatában támogatom a hasonló vagy sokkal rosszabb élethelyzetben lévőket is, mert általában csak magukra számíthatnak.
A következő év lesz az „ÚJ ÉV ÚJ ÉLET”. Őszintén megmondva nem várom. A HA függvény sokszor szerepel benne.
Gondolkodjunk egy kicsit az életen, mit értem el? mi a fontos? Adjunk hálát a teremtőnek, hogy ehhez mind erőt, egészséget és szerető közeget adott.
"Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész."